Seite - 272 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Bukovina, Band 20

Ha azt akarják mondani, hogy valaki egészen úgy cselekszik, a mint jelle- ménck elózetes ismerete alapján követkcztetni lchctett, akkor így szólnak : „A hogy megszokta, úgy bömböl a bika". Ennck a kozmondásnak : „Hogy a kecske is jóllakjék, meg a káposzta is megmaradjon", a hucul párja így hangzik: „A kecske is ép, meg a farkas sem éhestt. A gazdagról, a kinek minden vállalata csodálatos módon sikerúl, azt mondják, hogy „még a kakasa is tojik, még a bikája is borjazik". Azt akarván kifejezni, hogy a foglalkozása, a keresete, szokott munkája után megy az ember, ekként szólnak : „Azért kapar a tyúk, hogy valamit kikaparjon". Az asszonyok csôkônyôsségérôl ez a kozmondás járja : „Könnyebb az elapadt tejú tehenet megfejni, mint egy boszorkától az igazat kicsikarni". Ezzel kapcsolatban megjegyezhetjük, hogy hasonló, a nók iránt kevés becsúlésre valló kózmondásuk a huculoknak igen sok van, a mint hogy a nónek náluk valóban igen alárendelt a hclyzete. A baromtenyésztés e hegyvidéki lakóknál valóságos nomádgazdaság. A marhát csak júniusban hajtják fol a havasi legelóre, minthogy elóbb nem igen olvad el a hó. A szegényebbek a maguk pár darab marháját a módo- sabbak órizetére és gondjára bízzák; a dombvidéken lakók is így tesznek csordáikkal. A havasi tejgazdaság egyedúl a férfiak dolga. A havasi pásztor nagy juhászkutyája és mokány lovacskája kiséretében, mely a kelló gazdasági eszközöket és egy zsákban a kulesza nevú vastag kukoricza-péphez szükséges lisztet czipcli a hátán, óvéinek jókivánataival indúl útnak s föltereli nyáját a hegyi legelóre. Magával viszi hosszú havasi kürtjét, a trembitát is, melynek vontatott hangjaival üdvözli már messziról a tanyája felé kozeledó vándort. A mint a pásztorok a havasra megérkeznek, elsó dolguk, hogy ú. n. „éló" tüzet gyújtsanak. E czélra egy darab fának az egyik, behasított végébe taplót illesztenek, ezt egy másik fához dörzsölik s így élesztenek tüzet a pásztor- kunyhóban. Ennek a túznek mindaddig, a míg a nyájakat megint le nem terelik, szúntelen égnie kell, mert ha kialszik, azt rosz jelnek tartják a havas gazdájára nézve. Az így élesztett túz hamuján pedig keresztfil hajtják a marhát, hogy a gonoszok hatalma és minden ártó búbáj eilen védve legyen. Különösen a roszakaratú, irígy emberek ígézó vagy „rosz" szemétól féltik nagyon a marhát, s hogy ez a szemmel való ígézés meg ne ártson, kivált a szebb állatoknak ¡jiros pántlikát kötnek a nyakukra és a farkukra. Ha valamely gazda vagy pásztor azt hiszi magáról, hogy „rosz szeme" van, a háznépe valamelyik tagjának meghagyja, hogy titokban ördögnek vagy zsiványnak szidja ót, mikor a marhák felé közeledik, mert azt tartják, hogy ez elejét