Seite - 104 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Bosznia és Hercegovina, Band 22

104 az út alig halad átlag tíz méternél magasabban a víz színe fölött. A folyó medre helyenként 8—12 méternyire szúkúl s ilyenkor hófehér tajtékká zúzódnak a sima kófalat tehetetlen dühvel ostromló hullámai. A sziklafalak 200, sót helyenként 300 méternyi viszonylagos magasságig emelkednek a víz színe folé. A hegygerinczekról egy-egy magánosan álló bükk egészen a szakadék mélyébe té ved le, a hol kivúle csak csenevész bozót és moha lepi a szirtfalakat. Börtönben véljük magunkat, a mint a szúk szorosban egy hatalmas kapu felé haladunk. Végúl a szorosból egy barátságtalan völgybe érünk, melynek fúlepte oldalai között a hegytömegtöl elszakadt sziklaóriás zárja el útunkat, s az országútnak, hogy ezt megkerúlje, mélyen bele kell vágódnia a függóleges sziklafalba. A kószál tetején Zvetaj várának romjai állanak, mely a XV. században egy ideig Hrvoja bosnyák fejedelem székhelye volt. Az Osmaia hegy oldalai mind hátrább vonúlnak s a völgy ismét nap- fényes ligetté tágúl ki. Most már itt-ott egy-egy magában álló majort s néhány embert is látni. Olykor a pásztorsíp mélabús hangja szólal meg a nagy csöndben. A hegyekról alászálló karavánok kelnek át a folyón: az emberek tutajokon, a málhával megrakott lovak pedig a vízben úszva. Majd egy helység, Krupa túnik elénk; a tetóról egy kis templomocska tekint le. Itt a hegyek gyúrúje megint bezárúl; jobbról a Manjaia-, balról a Tisovac-planina szögel- lenek össze s csupán az a keskeny hasadék választja el óket, a melyen a Vrbas foly át. A Manjaia gerincze néhány hegyes csúcscsá hasad, mielótt a Vrbas újabb sziklakapujára ereszkednék. A legmagasabb csúcson egy kozépkori torony áll s körötte egészen a legszélsó támasztó sziklákra nyúlnak ki az omladozó várfalak. Az eród alatt, épen a hasadék bejáratánál, a jobb parton még lát- szanak egy hídfó romjai. A vár múltjáról semmi hírt sem ád a torténelem, sót még csak a hagyomány sem regél róla. S itt ismét a Vrbas-szoros homálya borúl reánk, a mely be csak keskeny csíkja tekint le a kékló égboltozatnak. Magasan fönn, a hegygerinczeken túl terjedó fensíkokról a pásztorok hosszan elnyújtott kiáltásai hallatszanak. Az út majdnem szúntelen vízszintesen halad a kóbástyán, öreg bükkök árnyékában, a melyek minden kissé nedvesebb és földes helyet lefoglalnak maguknak, a hol a sziklák közt gyökeret verhetnek. Fönn a tetökön fenyúk bólogatnak, az alacsonyabb lépcsófokokon a szívós tölgy tenyészik, még mélyebben pedig, le egész a Vrbas hullámaiig a bükk világosabb, gyóngéd lombozata koszorúzza