Seite - 288 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Bosznia és Hercegovina, Band 22

tehctsége a hagyományos, óseitól óróklótt gondolatkórre szorítkozik, de akkor is tókéletesen beválik, a mikor e szúk határokon kivúl teszik próbára, mint az utóbbi két évtized iskolázásának eredményei tanúsítják. Kitúnó fólfogása mellé a bosnyák egy másik, nem kevésbbé becses ado- mányt nyert a természettól: szabatos, észszerú kifejezésmódot , melyet az irodalom is mintaszerúnek ismer és fogad el. Gondolatainak kifejezésében a szórend és hangsuly is mindig a legtókéletesebben egybevág a lélekállapottal, a melynek tolmácsa. A nép lelkúletét elsó sorban természetes egyszerúség, továbbá határozott igazság-, jog- és ónérzet jellemzi. Az igazságérzet szép tulajdonsága, mely úgy az egyeseket, mint az egész népet kitúnteti, annyira általános, hogy a tósgyókeres bosnyák más emberben sem egykónnyen tesz fól hamisságot. Másik, nem kevésbbé kiváló tulajdonsága e népnek a becsúletérzés. A férfi, a nó és a család becsúletét drága kincs gyanánt órzik, a melyhez senki ne merjen nyúlni. „Szeplótelen becsúletes ábrázat" (list i posten obraz) a tisztes élet elsó fóltétele, s egy régi kózmondás azt tartja, hogy ezért az ábrázatért mindent fól kell áldozni, ezt azonban semmiért sem szabad fól- áldozni (sve za obraz, obraz ni za Ito.'J; egy másik kózmondás meg így szól: „Orizd meg ábrázatodat a fóldi, lelkedet a másik élet számára!" (Cuvaj obraz za ov¿\ a dusu za oni svijetl). Ha e népnek módjában lett volna e jó tulajdonai mellett a tetterót is azokkal aránylagosan fejleszteni, kétségtelenúl jóval magasabb múveltségi fokra emelkedett volna, mint a milyenen az 1878. évi megszállás találta. E tetteró azonban évszázadokon át igába volt hajtva, s a népnek bele kellett toródnie abba, hogy idegen ónkénynek engedelmeskedjék; s minthogy természeténél fogva szelíd lelkú, a sorscsapások sulya alatt békén túróvé lett s megtanúlta érzelmeit magába fojtani. Néha ugyan ennek a békességes túrésnek is vége szakadt, s olyankor ama zendúlések viharában szerzett magának elégtételt a nép bósz haragja, a melyek annyiszor és oly mélyen fólkorbácsolták az ország nyugalmát. Miként a tettereje, úgy szunyadt hosszú idókón át a nép munkakedve is. Négy évszázadon át igában gornyedve csak azért dolgozott a nép, hogy urai élvezzék a munkája gyümólcsét, míg magának be kellett érnie azzal a darab száraz kenyérrel, a mit meghagytak neki. Ily kórúlmények kózótt nem csoda, ha a paraszt épen csak annyit dolgozott, a mennyivel a fóldesurát kielégíthctte s e mellett a maga szúk élelmét megszerezhette. A mióta azonban e kórúl-