Seite - 102 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország VI, Band 23/1

102 arra is, hogy ura támadó védelemre, sót egyenes támadásra is vállalkozhassék. Igy látjuk a tôrténetek folyamán, hogy a magyar királyi hatalom az erdélyi szorosok torkolatain át a kôrbâstya tôvében elterûlô síkságra leereszkedik s a magyar állam hatalini és érdekkôrébe vonja Kunországot (melynek czimét a magyar király ma is viseli), majd a nagy tatárdúlás után a Kunország terúletén alakúlni kezdô két oláh tartományt : Moldovát és Havaselvét is. Az erôditéstan tórténete nem ismer oly bástyát, mely a legszigorúbb kivánalmak szerint is jobban megfelelt volna fóladatának, mint Erdély a magáé- nak. Megvédte az országot, a várat, az ostromló fajrokonok : a besenyók, kunok és tatárok ádáz támadásai ellen, s erôs, teljesen megbizható támaszpontot nyújtott a vár ôrségének arra, hogy az elôtte elterûlô bástyaaljat („glacisu-t) az ostromlóktól megtisztítsa s a vár védelmének részesévé tegye. S míg kifelé ez a harczi munka folyt : befelé hátát fodé a békésen dolgozó tômegnek, melynek szakadatlan kózmúvelódési munkája Erdélyben a XIV. és XV. száza- dokban virágzó kôzpontokat teremtett a kereskedelemnek és iparnak s Erdélyt általában a magyar szent korona gyôngyévé tette. Sajnos, hogy ezt a gyôngyôt a XV. században épen arról az oldalról fenyegette veszedelem, a mely oldalra természetes kapcsolatánál fogva támaszkodott. A birodalom délkeleti bástyája magára az anyaországra a Szamos, a Korós, a Maros vólgyén és a Vaskapu szorosán torkollott be. Ezek az útak tartották fônn a kózlekedést az anyaországgal. Mikor aztán a Balkán-félszigeten lábát megvetó oszmánság, terjeszkedó vágyaitól hajtatva, a XV. század zavaraiban sokszor roszúl ôrzôtt Alsó-Duna mentén be-becsapott Magyarországba: kónnyú volt a száguldó oszmán hadaknak a vaskapui szoroson, meg a Maros vólgyén át hátúlról kerúlniók az erdélyi kincses tartományba s tôbb izben is kirabolni és fóldúlni legtermékenyebb, leggazdagabb vidékeit. E dúlásoknak és pusztításoknak, a velük járó inségnek s az inség nyomán kelt pórlázadásnak lôn eredménye az a nevezetes „unió", melyet Erdély magyar nemessége s a székelyek és szászok 1437-ben kótóttek egymásnak és a kormánytól a birodalom zavarai kôzt elhanyagolt tartománynak védelmére. Ezzel a szôvetséggel, melyet a szerzôdôk két évtized múlva (1459) meg- újítottak, alakúlt ki az erdélyi hárompolitikai nemzet, az ú. n. „három natío", vagyis az ósszes politikai jogok gyakorlására hivatottaknak az a három, egy- mással egyenrangú kúriája, melyek ketteje a magyarság (a magyar nemesség és a szabad székelység), harmadika pedig a szászság volt ; de kialakúlt e három kúriával bizonyos fokig az anyaországtól való elkülónúlés gondolata is.