Seite - 107 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország VI, Band 23/1

107 dos nyúge alól folszabadúlt magyarországi részek Erdély korúl csoportosúl- hatnak vala. De ez nemcsak azért nem tórténhetett meg, niert a magyar Alfeld nyugati és keleti részei közt megszakadt osszefüggés magától helyreállt s azzal együtt az ország terúleti épsége is helare kezdett állani, s nemcsak azért nem, mert az újra egységes Alfeld természetes kózpontjától Erdély félreesik, hanem azért sem, mert a hosszas küzdelmekben kimerúlt kis ország a hatalomban megerösödött császár-király elótt magát megadni kényszerúlt. Az új helyzet természetes kôvetkezése, hogy a Lipót-féle hitlevél útján Erdély legalább is személyi únióba kerúljon az anyaországgal ; a mi úgy is lett. Nem ónálló, hanem külónvált életet folytat hát így még vagy másfél- századig, mint egyszerú tartománya egy nagy egész „birodalomu-nak s egyik eszköze e „birodalmi" politikának. Belecsontosodik azokba az országos intézményekbe, melyek czélszerúek voltak a múltban az országra hárúlt fel- adatok teljesítésénél, de nem elég hajlékonyak és nem elég alkalmasak arra, hogy ethikai és politikai tartalmat öntsenek abba a fogalomba, melyet a historia a XVIII. századbeli „Erdélyország" neve alatt ismert. Nem lehel új életet a külonállóba, a magában gyóngébe, csak friss mázzal vonja be a rozsdás gépet a nagyfejedelemség czíme, melylyel Mária Terézia hálája s miniszterei poli- tikája felékesiti. Egyszóval Erdély megint nem az már, a mi volt. Még a nép is megváltozott benne; tôbbé ez sem az, a mi egykor lelket öntött belé. Két század örökös harczai a rónát és völgyeket lakó magyarságon rémító dézsmát vettek. Míg ez a magyarság a maga feldje, faja és a nyugati múveltség védelmében vérét bóven húllatta: helyét az alatt völgyeken és rónákon — mint a XVI. és XVII. század fordúlóján egy éles elméjü császári fóhivatalnok a helyszinén megfigyelte — részben a hegyekról, a rejtekhelyekbôl leereszkedó, részben a Havason túli feldról a hegygerinczeken át csöndben bevonúló s békésen sokasodó más fajú pásztornép foglalá el lassanként, szemlátomást. Az így meggyongúlt Erdély felé a folyton erösbödö anyaországból már jó korán emelkednek hangok, a XVI. század kózepén felbomlott kótelék össze- kôtését sürgetók. E szózatokra soká nincs visszhang Erdélyból, mert a nemzedékek a kózelmúlt ónállóság kápráztató hagyományaiból még nem tudnak kibontakozni. De lassanként elközeleg az idó, mikor a hagyományok e varázsát nyûgnek kezdik érezni a Királyhágón túli feld vezetó elemei is; a hívó szóra szívesen hallgatnak s megszületik végre 1848-ban a teljes únió a volt Erdélyország s a megifjúlt magyar állam között. Erdély újra kiegészító része a magyar birodalomnak. 14»