Seite - 55 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Horvát-Szlavonország (1), Band 24/1

55 Bélát atyja társuralkodóúl maga mellé hívta. A secundogeniturát öcscse, Kálmán vette át, a ki inkább jámborságával, mint a közügyek iránti melegebb érdeklődésével tűnt ki, de azért egészen a tatárjárásig Szlavónia herczege maradt. III. (IV.) Béla királyt (1235—1270) tevékenyen támogatta azon törek- vésében, hogy Horvátországban is visszavegye a koronajavakat s rendet csináljon a kormányzatban. Kálmán hadat viselt a bosnyák patarenusok ellen. 1238-ban alapíttatott a boszniai püspökség, melynek székes-temploma és káptalana Vrhbosnában volt; Kálmán a püspöknek adományozta Diakót, hová a későbbi viharos időkben a püspöki széket is áttették. Midőn nem régiben Bosznia részére új érsekséget alapítottak, ez vrhbosnai czímét a régi püspöki székhelytől kapta, míg a boszniai és szerémi püspöknek, mint keleti Szlavónia püspökének, a boszniai püspökségből csak a czím maradt meg. Míg Kálmán azon fáradozott, hogy Horvátország és Dalmáczia belső bonyodalmait rendezze, bekövetkezett a szerencsétlen tatárjárás. A mongolok vagy tatárok betörése Magyarországba Batu khán alatt 1241-ben valamennyi horvát országot is megrendített. Béla király a sajói vereség után Horvátországba menekült, s mikor a tatárok 1242-ben Kádán vezetése alatt üldözték, a dalmát tengerpartra, Clissába (Spalato mellett) onnét meg Trauba futott. A tatárok földúlták Zágrábot és Csazmát, míg Kemlek (Kalnik), Zengg és sok tengermelléki város sikerrel ellenállott. Mikor Kádán Traut meg nem vehette, kifosztotta az egész dalmát partot Scutariig, s aztán Szerbián és Bolgárián át tért meg ázsiai hazájába. Batu khán maga soha sem volt Horvátországban. Rogerius, a váradi főesperesből lett spalatói érsek (1250 —1266), az 1241 — 1242-ki eseményeket nagyon élénken beszéli el, mivelhogy maga megélte e romlást. Ha valaha, akkor bizonyára igazolt volt fölkiáltása, hogy jobb lett volna nem születni, mint ez időt látni. Mikor Batu khán áttört Magyarország hegyszorosain, égetni, pusztítani kezdett, s kardja kiirtott minden élőt, nem tekintve kort és nemet sem. A krónikás rosz bizonyítványt ad a király hadi készültségéről és előrelátásáról, ellenben egyes főpapokat hősöknek rajzol. A király csak akkor szánta el magát a csatára, mikor vitézeinek jó része az egyes csatározásokban már kimerült. A csata szörnyű vereséggel végződött. A nép menekült. Mindenütt halál és pusztúlás. Roppant sokan a folyókba és a mocsarakba fúltak, mások tűztől és vastól pusztúltak el. Tömén- telen megcsonkított hulla hevert a mezőkön és utakon; a föld piroslott a vértől; a vizekben rothadtak a hullák s megmérgezték a levegőt annyira, hogy sokan