Seite - 447 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Horvát-Szlavonország (2), Band 24/2

447 ásta meg számtalan kanyarulattal bíró medrét. A Szávával való ezen hasonla- tossága még tovább is követhető. A Dráva kapuja hasonlít a Szávának Podsused melletti szorosához. A Zagoijét borító hegycsoportok dombos nyúlványai elhúzódnak éjszak felé és Kolos néven a Dráva partjáig érnek; a Kolos meredek, lépcsőzetes lejtője a jobb-, a dél-stájer hegyeknek szintoly magas, mintegy 300 méterig emelkedő nyúlványai pedig a balszárnyát alkotják azon kapunak, melyen a Dráva a Podravinába lép. Valamint a zágrábi hegység alján, itt is megvannak azok a lejtőfokok, a melyeknek ereszkedőin fölismerhető az egykori magasabb Dráva-part, s a zágrábi síkságnak is megvan a másod- képe a lapályos varasdi medenczében, mely a visszahúzódó hegyek alján félkör alakban terűi el. A Dráva jobb mellékfolyói hosszúságra, vízbőségre, medreik alkatára, sőt csoportosulásukra nézve is csak kis mértékben különböznek a Száva bal mellékfolyóitól. A Száva szűkre szorított balparti folyóvidéke megismétlődik a Dráva jobb oldali folyóvidékén, a hol a horvát hegysorok közel érnek a folyóhoz. De nagy különbségek is vannak közöttük. A Dráva sem mint határ- folyó, sem mint közlekedési út soha sem érte el azt a fontosságát, melyet a Száva a legújabb időkig megtartott. A partjain keletkezett helységek — Eszék kivételével — se mint átjáró helyek, se mint hadi működések támpontjai, sem pedig mint műveltségi középpontok nem birtak soha azzal a vonzó erővel, mely a Száva partjain nagyobb városokat hozott létre, és a történetök is kevés kivétellel csak néhány évszázadig nyúlik vissza. Már Plinius találóan fejezte ki a két folyó közti különbséget abban a mondásában, hogy: „Dravus e Noricis violentior, Savus e Carnicis placidior", de az emberek még sem vettek maguknak fáradságot egészen a legújabb időkig, hogy a Drávát mesterséges mederbe szorítsák. A rómaiak, kik a Száván nagyszerű vízi építményeket létesítettek, úgy látszik, a Drávát figyelemre sem méltatták. Később is, egészen a XVIII. századig, a mily gyér volt a lakosság, át lehetett engedni a Drávának azt a széles darab földet, mely hatalmának ki volt szolgáltatva. Csak, mikor a közlekedés fokozódása és a lakosság növekvő sűrűsödése parancsolólag követelte a vízi útaknak és a szomszédos vidéknek biztosítását, kísérelték meg a rakonczátlan folyó meg- szelídítését. E végből az elvadúlt folyóágakat csatornákba szorították, az anyafolyót pedig töltések közé fogták és így meggátolták, hogy a sík földre kiöntsön. Ezen munkálatok legrégibb bizonyítékai 1780-on túl nem terjednek; így a