Page - 294 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország I (2), Volume 5/2

294 nyire a budai vérmezőn vagy a király más székvárosában. Erdélyre nézve Tordán a vajda előtt. A bajvívóknak napestig kellett harczolni, míg az egyik elesett vagy lerakta a fegyvert. Annak az ügyfele elveszté a perét s fizetett a birónak tiz márkát. Ha a felek a viadal közben ki akartak egyezni, az egyezséget ajánló fizetett egy vég flandriai posztót. E bajvívási rend még a polgári osztályra is átszállt, mint ős szokás. Még a XVII. században nagy városainkban, mint Kassán, a polgárok peres ügyeiket lóháton, kopjaszúrással és fustélylyal intézték el; sőt adataink szerint még a jelen század elején is voltak városaink, a hol a polgárok a kényesebb becsületkérdést a nyilt vásártéren, a nép és az elöljárók láttára döntötték el lovas párharczban. Mai nap sem veszett ki e szokás egészen. Az előkelő osztályok párbajozó szenvedélye folytatja a régi vitézkedési hajlamot, s köznépünknél ott, a hol a népszokásokról lesz szó, helyenkint találkozni fogunk azokkal a jelene- tekkel, a melyeknek a czíme: „Ki a legény a csárdában?" Más neme a baj vívásnak volt a csatatéren egymással szemben felállított hadseregek kiváló vitézei között, a mely gyakran ütközetdöntő Isten- itéletnek vétetett. Ilyen volt a Béla herczeg és a pomerán óriás közötti párharcz. Egy ilyen párbaj kiváló esetéről így szólnak adataink : Érsek- Újvárt ostromolták a magyar seregek ; a törökök bírták az erősséget. Ibrahim, palankai spahi vezér nagy fennyen bajvívásra hívta a magyar huszárok kapitányát, Bory Mihályt. A viadalra kijött egy csapat spahival Ibrahim s vele szembe ugyanannyi számban a magyar lovasság Boryval. A török vitéznek azonban olyan lova volt, mely a viadalra maga is be volt tanítva, hogy fogaival az ellenfelet harapja, patáival annak lovát paskolja. A mint Bory ezt a fortélyt észrevette, kifogást tett a párbaj ellen. E miatt a két bajvívó kísérete összekapott, egymásra rohantak, dulakodást kezdtek, a minek az lett a vége, hogy a magyarok által megtizedelt török csapat futvást menekült vissza a várba; az Ibrahim bég vérengző paripája is a magyarok keze között maradt. Ezt a zsákmányul ejtett lovat Pálffy Miklós fővezér kapitányának, Draskovics Jánosnak ajándékozta. Később aztán, hogy ismét bajvívásra hívták a törökök a magyarokat, Pálffy parancsára Dras- kovics szállt szembe a török bajnokkal. De alig csaptak össze, midőn a dühös mén felágaskodva, fogainak iszonyú harapásaival lerántá nyergéből a törököt, s daczára annak, hogy Draskovics ököllel ütötte, zabláját rángatta, addig nem nyugodott, míg az ellenfélt agyon nem gázolta.