Page - 266 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország III (1), Volume 12/1

266 lángelméje óriási hatalom polczáról intézi hona egyházi és politikai ügyeit. Majd minden évben kiad egy-egy magyar munkát, a melyekben a leg- előbbkelő magyar protestánsok műveit ügyekszik erősségeikből kiforgatni, okaikat a legélesb dialecticával czáfolni, szavaikat sokszor durván elfacsarni, önérveit az egyházi s világi tekintélyekkel és a szentírás idézeteivel körűl- sánczolni, ellenfeleit maró gúnyjával vérig sebezni vagy nevetségessé tenni. Irodalmi pályájának délpontján jelent meg „Igasságra vezérlő kalauz" czímű nagy műve, mely a maga korának legelső rendű vitatkozó theologiai munkája. E kiváló könyv hatása rendkívüli volt a vallási irodalommal foglalkozókra. Még a wittenbergi egyetem is válaszolt rá; de Pázmány az erre adott feleletben most már valóságos győzőként bánt el támadóival. Voltak, a kik úgy vélekedtek, hogy az többet használt a katholikus egyház érdekeinek, mint az egész harmincz éves háború. Pázmány élete vége felé összegyűjtötte prédikáczióit, de leginkább csak azokat, a melyek vasárnapokra szólnak. Első sorban a papoknak és hitoktatóknak akart vezérfonalat nyújtani e gyűjtemény nyel, mert — mint írta — „a plébánosok nem egyaránt tudósok". Őket kívánja fölvilágosítani kötelességeikről, hogy „hosszú ideig tartó jobbításokkal" készítsék egyházi beszédeiket s maguk is át legyenek hatva az eszme hevétől, a melylyel lelkesíteni óhajtják híveiket. Pázmány valóban lelkesült és lelkesített, ámbár híveit ritkán tudta elragadni. Értelme erősb, áthatóbb levén, mint érzelmének melegsége, inkább fölvilágosítani tudott, mint gyújtani. Képzelete gazdag és eleven, a mely könnyen szórta a szép hasonlatokat és képeket, noha a fönségig nem tudott emelkedni, mint egy Bossuet; de lesújtani, gúnyjának vérig sértő csapásaival egy-egy szerencsétlen ellenfélt összetörni : ehhez senki sem értett jobban nála. A nyers és vad erő, a melylyel Pázmánynak majd minden művében találkozunk, senki tollából sem folyt oly tősgyökeres magyarsággal, mint a rettegett prímáséból. Jól ismervén a nép nyelvét, ennek meglepő fordúlatait és különféle árnyalatait : annak a tájnak nyelvét avatta irodalmi nyelvvé, a hol született és gyermekéveit töltötte, t. i. Bihar- megyéét, a tiszai nyelvjárást. Ezzel értekező prózánkat annyira kiképezte, hogy még azok is hozzá jártak a következő század végén tanúlni, a kik különben nyelvünk kifejtését legnagyobb részt idegen minták után kisér- lették meg. Ö „nem a száraz bölcselkedésnek elvont és nehéz, hanem a népnek egyszerű nyelvén szólt", a melyet „egész frisseségében, erejében, tősgyökeres és nyers közmondásaival ő vitt be először az irodalomba".