Page - 293 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország III (1), Volume 12/1

293 meg s innen vezette nagy erélylyel irodalmunk ügyét körülbelül húsz évig; innen indította meg és folytatta a nyelvújítás harczát Sylvester gram- maticájának kiadásával, a „Tövisek és Virágok" czímű művével, Dayka és Báróczy életrajzaival, munkái kilencz kötetével s az ellene írt támadásokra adott különféle feleleteivel. A nyelv újítását tulajdonkép nem Kazinczy kezdte. Szórványos jelen- ségek már előtte is fordúltak elő a XVI. századtól kezdve, de a mozgalom különösen a XVIII. század vége felé öltött nagyobb arányokat. Mert nyelvünk állapota a XVIII. század első felében az idegen műveltség s legkivált a latin nyelv uralkodó használata miatt nagyon megromlott. A társaséletnek leg- szükségesebb magyar kifejezései is feledékenységbe mentek; a képzők, határozók és kötőszók terjengőkké váltak, a nyelv tisztaságának érzéke kiveszőfélben volt. íróink szinte kivétel nélkül érezték a nyelv bővítésének szükségét s ezért tettek kísérleteket új szavakkal, új szófűzésekkel, de ehhez sem elég tanulmányuk, sem elég ízlésük nem volt. Kazinczy emelte elvvé s rendszerré mindazt, a mi addig e téren csak homályos ösztönből, tartóz- kodó kisérletkép történt. Ö tette e törekvést öntudatossá, ő jelölte ki a mozgalom tulajdonképeni czélját és irányát, a nyelvtani szempontokat mindenha föláldozván az aesthetikainak. Tudta, hogy a nyelv művelése maga után vonja a nemzet egész fölfogásának átalakúlását s épen ezért ellenfeleinek, az orthologusoknak, a kik a nyelvszokásra, a nyelv egyéni sajátságaira hivatkoztak, nemcsak rendszerét, de szűkkörű fölfogását is élesen megtámadta. Az orthologusok roszalták a fordításokat, a melyek révén legjobban terjednek az új szavak. Kazinczy pedig ezt írta pályája vége felé ide vonatkozólag: „Ámbár tudám, mennyivel áll fentebb, a ki teremt, mint a ki másol : inkább vágyék nem rosz másolónak találtatni, mint nem jó alkotónak". Folyvást sürgette az alapos tanúlmányt s nem fáradt ki soha, hogy az újítás szükségét beláttassa írótársaival, a kik a nyelv tisztaságát féltették, míg ő annak bővítésén működött. Nem kell halmozni, mondá, az újításokat, hogy az írás tarka ne legyen s éreztetni kell az olvasóval, hogy azokra szükség van. Aztán „az újítás édes legyen". Semmitől sem irtózott annyira, mint a stil tarkaságától. Ellenfeleinek gyakran elmondja, hogy didacticus munkák és predikácziók írására elégséges a magyar nyelv szókészlete, de nem az tragédiák és eposzok, komédiák és érzékeny játékok írására és fordítására. Czélja és iránya helyességéről való meggyőződése egyre szilárdúlt, mind hatalmasabbá és föltétlenebbé vált. Elméletben és