Page - 6 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Csehország II (1), Volume 15/1

6 IV. Károly zenekedvelése különben koránsem szorítkozott csak az egyházi zenére. Saját vallomása szerint is szívesen szórakozott napi munkája után egy-egy szépen csengő trombita-dallam hallgatásával és arra is sokat adott, hogy vendégeit az asztalnál zenével mulattassa. Udvartartása nem is volt szűkében sem zeneszereknek, sem zenészeknek, a kik iránt ő maga is nyájas leereszkedéssel és bőkezűen viseltetett. Az a heves vallási forrongás, mely Csehországot a XIV. század vége felé magával sodorta, szintén tetemesen növelte a cseh egyházi énekek számát. Az új szövegek tartalma azonban olykor annyira visszatetszett az egyházi hatóságnak, hogy az érsek a tévtanoknak ez úton való terjedését meggátolandó, 1406-ban az összes új énekeket eltiltotta s a régiek közül is csupán négyet, mint a népnek nagyon is a szívéhez nőttet engedélyezett, köztük természe- tesen az Adalbert- és a Venczel-féle énekeket is. Nem kisebb gonddal ügyeltek az egyházi zene művészi tisztaságára és komoly méltóságának megőrzésére is; többször fordúlt elő korholás a miatt, hogy a hangszeres zenét világias dallamok játszására használták, ellenben ajánltatott, hogy csak az orgonázást gyakorolják, s határozott fölszólalások történtek egyes újonnan divatba jött világias műformák becsempészése ellen, minők a „rondelliu-k valának. Ebből is kitetszik, milyen közkedveltségű, elterjedt és fejlett lehetett már akkoriban a világi zene, hogy az egyháznak, a mely pedig dúsan fölszerelt s fényes zenei liturgiával rendelkezett, mégis ilyen komolyan kellett amannak betola- kodása ellen védekeznie. A nép-ének ellen egyházi részről szükségesnek vélt korlátozó rend- szabályok azonban kérdésessé tehették volna annak további fejlődését s az egyházi zene ily körülmények közt, mint más katholikus országokban, Cseh- országban is csak mint latin műének részesült volna fejlesztő gondozásban, ha nem következett volna be e téren épen a XV. század elején gyökeres átalakúlás a huszita mozgalom nyomában. Az a népies jellemvonás, mely a csehországi vallásreformáló mozgalmakon általában oly felötlő sajátság, a zene terén is érvényesült s rányomta az innen kezdődő kétszáz éves kor- szakra (1420—1620) a maga bélyegét. Az a heves elvi ellenzés ugyan, a melylyel a vallásújítás a katholikus isteni tisztelet külső fénye ellen fordúlt, az egyházi zenét sem hagyhatta érintetlenül. De valójában csak a papok latin éneklése s részben a hangszeres zene ellen irányúit, csak néhol küszöbölte ki még az orgonát is; ellenben a hitközség népi nyelvű énekét azon elv szerint, hogy „qui canit, bis oratu,