Page - 154 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Csehország II (1), Volume 15/1

154 kelt. Bécsben és Németországban is figyelmet ébreszt ez a tavaszi üdeséggel sarjadó irodalmi élet. A munkatársak -sorába oly férfiak szegődnek, mint Sallet Frigyes, Schefer Lipót, Immermann Károly, De la Motte Fouqué, Prutz Róbert, Hammer Gyula, Carriére Móricz; Paoli Betty, Seidl ). G., Vogl Nep. János, Wurzbach Konstantin, Tschabuschnigg és mások pedig egész Ausztria érdeklődését fölkeltik. Egész 1848-ig él és virágzik e folyóirat; ez év júniusában aztán mindenkorra megszűnik. Kevéssel előbb még az a különös indítvány merült föl benne, hogy a német szövetség székhelye Prágába tétessék. A vihar éve, mely a gondolatokat hirtelen tettekké váltotta, a Kelet és Nyugat szövetségét szélylyelrobbantotta. Az „Ost und Westu alkotta írói körből, a hol előbb tanítványokúi haladtak egymás mellett, utóbb mesterekűl emelkednek ki Meissner Alfréd és Hartmann Móricz. Meissner az imént említett szépirodalmi hajlamú tanár unokája s egy tekintélyes fürdőorvos fia, Teplitzben, Hartmann pedig Duschnikban született, hol atyja gazdasággal és kereskedéssel foglalkozott. Prágai tanúlóéveikben barátkoztak meg egymással s ifjú koruk idealizmusa még szorosabbá fűzte szövetségüket, mely a frankfurti parlament ülésszakáig szilárdan megmaradt. Eleinte mindketten a cseh történelemből merítik tárgyaikat s a romokból, melyeken ifjú lelkük bánatosan mereng, dicső múlt képét varázsolják elő. Világpolgári szabadságvágyuk a huszita kor- szakot a népek és egyesek általános ébredésének jelképévé avatja. Meissner „Zizkau-ja, mely külalakjában Lenau példája után indúl, a husziták leg- nagyobb hősét dicsőíti, Hartmann pedig szintén a „Kehely és Kard" jelképeit tűzi első költeményei kötetének homlokára. Mindketten magasztalják költe- ményeikben Lengyel- és Olaszország szabadságharczosait, megéneklik az elnyomottak és Ínségesek szenvedéseit és feszegetik a gondolat- és lelki- ismeret-szabadság bilincseit. Bármennyire rokonokká avatja is őket fejlődésük szakában közős környezetük és törekvésük, mégis meg tudják őrizni önálló költői egyéniségüket. A külalak megválasztásában mindketten Lenau és Grün Anasztáz hatása alatt álltak, de hangúlataikban Meissner inkább a Byron-féle égostromló világfájdalom, Hartmann meg inkább amaz érzel- messég és szatira keverékének képviselője, melyet Heine honosított meg az irodalomban. Meissner képzelme ifjúkori költeményeiben merészebb, míg Hartmann veleszületett hajlamánál fogva lágyabb és mélyebb érzésű. Meissner történelmi képeiben, mint pl. a „Girondisták vége" czíműben, a színek izzó fénye lep meg bennünket, míg Hartmann szenvedő, sápadt alakjai és mélabús