Page - 101 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország VI, Volume 23/1

101 hâta mögött a tartományt kelet és délkelet felól korúlfogó hegyláncznak magas völgyeiben szállanak meg s ezzel e természetes várnak állandó és vitéz órizóivé válnak. Akár a megmagyarosodott kabarok ivadékai voltak ez újabb rajok, akár a magyarság tórzsfájának eredeti hajtásai : az ó megtelepítésük az ország délkeleti bástyafalainak tóvében királyaink hadvezéri éleslátását, — mely ez országrész biztosítására ó bennük keresett és talált megbizható, éber határóroket a szomszéd besenyók és kunok becsapásai eilen, — ép oly ékesen hirdeti, mint hirdetné, az esetre, ha netán a hagyománynak volna igaza, az a kôrûlmény, hogy az ott talált székelységet e fontos czél szolgálatára rendelni és szervezni tudták. Az ôrségnek ez a lánczolata azonban, mely az errrlített veszélyes elemek elótt a pusztítás útjait elzárandó vala, Erdély déli határán megszakadt. A kevés számú magyarság és székelység nem lehetett elegendó ahhoz, hogy az óriás korbástyának egészen délre szolgáló lejáratait (a mai torcsvári, vöröstoronyi, stb. szorosokat) is órizhesse. Ezen a részen szabadon csapkodhatott be a romboló ellenség, melynek útja elé az akkori déli határ, a Maros vize, számbavehetó gátat nem vetett. Szent István derék utódja, II. Géza volt az, a ki ezt a rést betölteni igyekvék, midón a Maros és Olt kozé Flandriából s a Rajna alsó folyása mellól egy szorgalmas, szívós kitartású népet, a szászok neve alatt ismert németséget megtelepíté. Befejezte pedig a nagy múvet, a hatalmas bástya teljes védelmi állapotba való helyezését II. András akkor, midôn a Barczaságból az általa oda behívott, de aztán follázadt Német lovagrendet kiúzvén, ezt a földet is az idöközben ide is áthúzódott szászságnak ajándékozta. Azon czél szempontjából, a melyet az ôrséggel mindenfelôl jól megrakott sarokbástya a magyar állam és egyszersmind a múvelódés érdekében elérendó volt, természetesnek találhatjuk, hogy Erdélynek a magyar állam határain belól — ép úgy, mint példáúl a kôzép-kori római-német császárság határain az órgrófságoknak — a katonai, a kozigazgatási és tôrvénykezési téreken bizonyos kiváltságos helyzet jutott osztályrészúl. Azonban a vajda, a ki az egész tartomány élén állott s a kinek elókeló ranga a zászlósok sorában (mert mindjárt a bán után következett) híven tükrözi vissza az alatta álló teríiletnek a magyar államszervezetben való fontosságát, továbbá a székelyek ispánja és a szászok cómese : e három külön álló, de a magyar állam eszméjében egyesúló hivatal harmonikusan illeszkedett bele a magyar birodalom szervezetébe. A jól órzott bástya már nem csupán védelmi szolgálatokat volt képes a besenyók utódai, a kunok, majd a tatár hordák eilen teljesíteni, hanem jó alapúl szolgált