Page - 108 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Horvát-Szlavonország (1), Volume 24/1

108 (egy vagy két húros, kezdetleges hegedű), az 1262. évből származó kódexben meg a tambura (naiuoypa), a fuvola (cBupbJb), a pásztorsíp (coiueBb nacTbipbCKHHXb), a kürt (porb, poncaira), a trombita (rp&ba), a duda (wfeiiibub) és más hangszerek nevei. A horvátok régi nyelvkincsének ezen kifejezései bizo- nyítják, hogy a nép úgy az éneket, mint a hangszeres zenét már a följegyzések idejében minden bizonynyal gyakorolta. Mert, mint egy horvát közmondás mondja: a mi nincs, annak neve sincs („Cesa nije, ni ime nenia"). A régi horvátok az éneket és zenét az ég közvetett ajándékának, egyéb- ként mindkettőt az ember művének tekintették. E józan fölfogás következtében természeti isteneik között az éneknek s a zenének nem is volt külön istensége. Az éneklés jelképei náluk a mindenség szülőanyjának a madarai : a kakas, a fülemile és a fecske (babin kokot, babin slavulj, babina lasta) voltak. Ugyan- ezen józan fölfogásra vall, hogy az ének nemtőit, a vilákat és a dodolákat, nem égi, hanem földi lényeknek képzelték; de hitték róluk, hogy a hegyek között szűzies életet élnek és oly bűvös-bájosan énekelnek, hogy senki sem meri őket közelről hallgatni, hogy kedvét ne veszítse a saját énekétől. Világi énekesei közül a horvát nép kiváltkép az ő hegedőseit, a guslarokat, tartotta becsben, kik az atyák erényeit, az uralkodók és hősök tetteit énekelték meg. Ezen hegedősök, kik énekeikhez guslájukon hegedűltek, nemcsak költői és énekesei, hanem tanítói és tanácsadói is voltak a népnek, s az is megesett, hogy a népet egy-egy igazságtalan vagy gyűlölt uralkodó ellen fölkelésre csábították. Ha sikerűit a bujtogatót kézre keríteni : börtönre vetették s meg- fosztották szeme világától. S ha a megvakított énekes szabadságát valamiképen visszanyerte, a nép szinte vándorolt hozzá, elhalmozta ajándékokkal és vér- tanúként tisztelte. Ezen világtalan dalnokoknak az emléke máig fönmaradt; búcsúkon, vásárokon, népünnepélyeken, szóval minden olyan alkalomkor, midőn a népnek nagyobb tömege verődik össze: oda gyülekezik a nép a vak guslarok — most már bizony csak a féle közönséges koldúsok — köré, meghallgatja éneküket és guslájuk mélabús hangjait, s gazdagon megajándékozza őket. Marko királyfiról így szól az egyik dal : „Meghalt Marko, a királyfi, hidd el, Három öve mind tele van kincscsel, Milyen kincscsel? — fénylő arany pénzzel. Egy öv azé, ki őt megtalálja, Holt testét, hogy legyen, ki elássa.