Seite - 153 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Bevezetö Kötet (I), Band 2

147 Alsó-Ausztriában teljesen hiányzik, s legfölebb szónoki czifraságokkal telt olyan prédikácziókkal találkozunk, melyek azon vannak, hogy hallgatóik előtt a poklot mennél rettentőbbnek tűntessék föl ? Költő-név korunkra csak kevés jutott át: egy Arnold nevű pap egy értelmetlenül egybetákolt költe- ményben sok mindenféle mellett a hetes számmal bíbelődött, s ugyancsak ő egy Julianus-legendát is hagyott hátra; bizonyos Henrik (pap?) egy versbe szedett létániában minden szentek segítségét kéri a gonosz ellen. Legjelentékenyebb nevű s egyszersmind első német szatirikus Melki Henrik, ki ismét tárgyalásunk kiinduló helyére, Melkbe vezet vissza bennünket. Melki Henrik (Heinrich von Melk) a XII. században egymással küzdő egyházi és világi elem viszálkodása alapján fogandó föl. Az élet élvezetei és a test sanyargatása, a lovagiság és az egyház voltak akkor azon ellentétek, melyek az elsőbbség fölött versengtek. Melki Henrikben ez összeütközések teljes mértékben nyilatkoznak; ő ugyanis a lovagi rendből származott, de vén korában kolostorba vonult, mint világi szerzetes. Ekképen kivűl állott a lovagi renden, melyhez pedig szívvel s meggyőző- déssel oda tartozott, de nem volt pap sem. Egyiránt figyelemmel kisérte s a szenvedély által edzett szemmel vizsgálta ő úgy a világi, mint az egyházi rend bajait. Mélyen sebhedt szívvel írá „Erinnerung an den Tod" (Halálra való emlékeztetés) czímű munkáját, melyben zordonan dörgi fülébe a megromlott nemzedéknek a mementó mori-t, még pedig nem hangzatosan körülíró szólásokkal vagy fárasztó szónoki terjengősséggel, hanem egy-egy határozott példából kiindúlva, midőn most egy királyfi életét rajzolja, mely fölött o vanitas (ó, hijábavalóság!) kiáltásban tör ki, majd egy nőt vezet férje ravatalához, avagy a másvilág kapuját nyitja föl és a remegő fiú előtt saját atyja lelkével beszélteti el a pokol kínjait. Az egyházi és világi elem közötti ellentét a XII. századnak nem csak közélete, hanem költészete fölött is uralkodott. Az egyházi költészettel, mely eszméit a franczia theologiából, formáit pedig a latin költészettől kölcsönözte, a vándor énekesek világi költészete állott szemben, kik a hős- monda nemzeti tárgyait régi honi alakban adták elő. A század végén az előbbi aláhanyatlott; az egyházi költemények szerzői ismételten panaszol- kodnak, hogy a közönségnél már kevés tetszésre számíthatnak; s Melki Henrik iránya a XIII. században csupán egyetlen egy követőt talált. A vándor énekesek (Spielleute) lettek győztesek, kik a honi népies és nemzeti elemnek voltak a képviselői s a költészetnek Alsó-Ausztriában a 19*