Seite - 287 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország I (2), Band 5/2

287 tévelyeg, tévedez, ténfereg, kószál, csavarog, csatangol, kóborol, tekereg, sunnyog, lesuhad vagy lesuvad (a nap); vonúl, nyomul; iramodik, lódul, ered, indúl, gyalogol, kutyagol, stb. S tudni való, hogy ezeknek az igéknek a legtöbbje ismét többféle jelentésű, s még úgy is mindegyik diametraliter különbözik a jövést jelentő igéktől, melyek a beszélő helyéhez való köze- ledést festik, épen úgy, mint a föntebbiek az attól való távozást. Az idegenek gyakran fennakadnak nyelvünknek azon a sajátságán, hogy minálunk a személyek megnevezésében mindig a családnév (illetőleg a nemesi előnév) az első s a keresztnév az utolsó, vagyis, hogy mi azt mondjuk, hogy Sárvári Széchenyi István, nem pedig árja módra így: Stephanus Széchenyi de Sárvár. Ennek igen egyszerű oka van. A magyar ész a szemlélésnél mindig a külsőről indúl meg és halad a belső, a lényeg felé; ezért a magyarban alaptörvény, hogy az epitheton (jelző) rendesen megelőzi a jelzett dolgot. Innen van, hogy a személyek elnevezéseinél is elébe teszi a családnevet, mint jelzőt, a keresztnévnek, mint jelzettnek. S ez a ritka érdekességű nyelv főleg a jelen század folyamán a művelt- ségnek már olyan fokára emelkedett, hogy sem gondolat, sem érzés, — sem tudomány, sem művészet nincs olyan, melyet magyarúl kellőleg, sőt ékesen tolmácsolni ne lehetne. A nagy számú tudományos társaságok buzgó tevé- kenysége, a hirlap- és szakirodalom ezer irányú működése, nagy költőinknek külföldön is méltányolt koszorús serege, a szószék, az iskola, szóval a szellemi élet minden tényezője lelkesen munkálkodik nemcsak a nemzeti irodalom gazdagításán, hanem a nyelv folytonos pallérozásán is, mely különben, hogy akár szókincse, akár műirálya hatalmával mire képes, fényesen bizonyítja már csak azzal a ténynyel is, hogy Shakespeare, Molière, Aristophanes, stb. teljesen megvan magyarúl, még pedig épen olyan hű, mint költői fordításban. Egyébiránt, mint maga a nemzet, úgy nyelve is sok viszontagságon ment keresztül. Különösen rossz időket ért a XVIII. században, mikor a nemzeti öntudat halálnak is beillő ájúltságba esett, főleg a művelt osztá- lyokban. A főnemesség legnagyobb része idegen műveltség divatának hódolt; a köznemesség és az általában úgy nevezett honoratior osztály pedig a latin nyelvet tekintvén a műveltség legméltóbb tolmácsának, a latin nyelvet hasz- nálta gyakran még a társalgásban is. így az a nyelv, mely a XVI., de különö- sebben a XVII. században már igazán fényes irodalommal dicsekedhetett, most megint csupán a nép nyelvévé lett s az is maradt egészen a század utolsó