Seite - 298 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország I (2), Band 5/2

298 szeretőjét: „Sem eső nem esik, sem felhő nem látszik, mégis az én subám két oldalra áziku. „Az ég alatt, a föld szinén, nincsen olyan árva, mint én.tt „Sír az egyik szemem, a másik könyezik. Sírjon mind a kettő, mint a sebes eső." Siratja elmúló fiatalságát: „így múlik el ifjúságom, sírva nézem". Kőnyjcivel sózza a sovány katonakenyeret: „Sírhat az az édes anya, kinek katona a fia : mindig van annak halottja, éjjel-nappal sirathatja". Siratja az elmúlt dicső időket: „Nem hallik a magyar név, oda a boldogabb év". Megárasztja a Dunát könyjeivel: „Duna, Duna, vized mért keserű? Árkod mért van tele? Mert Pozsonynál sok keserű könyű hullott hajdan bele". Ez a melancholicus színezet keresztül vonul az egész költészetén s meg- található nyilvános szónoklataiban, magasabb irodalmában, színműveiben; de azért távol marad a kétségbeeséstől is. Sőt vallásos bizalommal remény- kedik, mikor ilyeket hallat: „Jó az Isten, jót ád", „Megsegít még minket a magyarok istene", „Nem halt még meg az Isten", „Gazdag az Úristen", „El még az Isten", „Lesz még nekünk jó napunk is", „Megvirad még valaha!" Mindig a vesztes félnek a barátja; soha sem a győztessel ujjong együtt, mindig az elbukottal gyászol. S a ki meg akar győződni a magyar faj mélázón komoly kedélyéről, figyelje meg a kálvinisták isteni tiszteleteit, mikor azok zsoltáraikat éneklik ; minden képzeletizgató külső szertartás nélkül az áhítat magából a kedélyből származik. Ugyanezt az áhítatot találjuk a katholikusok búcsújárásainál, különösen a keresztjáró napokban és a nagyhéten. Családélet. A családot a magyar nép is az állam alapzatának tekinti, s annak körében rendet és jó erkölcsöt tart fenn. A fiak, leányok a szülőket soha sem tegezik, még ha felnőttek is. Az ifjabb testvér az öregebbet „bátyám"- nak, ez pedig őt „öcsém"-nek, a leány-testvéreket pedig „néném" és „húgom" szóval nevezi, mely megkülönböztetés egyedül a magyar nyelv- ben található fel, s ez az elnevezés oly jogokat hoz közszokásba, miszerint például még az országgyűlési képviselők is öregebb kollegájukat magázzák, ez pedig őket tegezi. Fokozása a tiszteletnek az „uram", „asszonyom" melléklése a megszólításhoz: „atyámuram, bátyámuram" (úri rendnél „urambátyám"), „anyámasszony, nénémasszony" (előkelőknél : „asszony- néném"), s viszonozva „öcsémuram, húgomasszony" (nő a nőt „öcsém-