Seite - 89 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország II (1), Band 9/1

89 váltás lassan megy. De nincs is szükség sietni; hosszú az éjszaka és . . . nem hajt a tatári így az ebéd két—harmadfél órába telik. Az elsőbb fogásoknál csendes a társaság ; de aztán fokozatosan élénkül ; a vőfélyek is kezdenek szikrázni, tréfálkozni; minden ajkon kaczaj, adoma, jó kedv; csak a vőlegény komoly s halkai kínálgatja szemérmes társát, egy-egy darab édességet „bökvén" ki a tálból s a villa hegyéről hüvelyk újjával elébe helyezvén. Az apró poharak is telnek, ürülnek (víznek híre sincs), mert ma már elegendő pohár van az asztalokon. Régebben itczés flaskák és pintes czilin- derek jártak sorba, sőt csikóbőrös kulacsok, melyeket a módosabb vendégek hoztak s magok elé helyeztek. A hány tál, annyi pintes. Az első vendég rá köszönti szomszédjára: „Isten éltesse!"; iszik, aztán tenyerével megtörli az üveg száját és átadja a szomszédjának: „Adom becsülettel". „Veszem tisztelettel", mondja a másik és tovább köszönti. így jár sorba az üveg férfi- és asszonykézen; de az asszonynép csak belekóstol. E közben valamelyik vőfély elkiáltja: „A mi legényünk jó kaszás, a mi leányunk jó arató!" E szóra vőlegény és menyasszony felállanak és megcsókolják egymást. Ez kötelesség annyira, hogy ha valakinek tetszik, hogy az ifjú pár egyebet se csináljon, csak csókolódzék: nem kell egyebet tennie, csak ama szavakat újra meg újra elmondania. A két boldog mind- annyiszor feláll és összecsókolódzik. Ez azonban szűkkörű helyi szokás; ott is pedig arra való a násznagy, hogy silentiumba helyezze azt, a ki az ifjú párt túlságosan fárasztja. Pohárköszöntőt mondani nem magyar népszokás, noha most már alig múlik el lakodalom a nélkül, hogy egy pár felköszöntés urak között forgott násznagy-emberek ajkán el ne pördűljön. A magyar ember tűri, mint divatot a nélkül, hogy valami nagy kedvét találná benne. Ügy is tudja, mi lesz a vége: „Isten éltessé!" Éltesse hát! De minek annak akkora feneket keríteni ? E helyett kellemesebbek az anekdoták, tréfák, évődések. A pecse- nyénél már találós mesék, a vőfélyek incselkedései mulattatják a vendégeket. „Ügy vágom a fejedhez, hogy darabokra törik!" íenyegetődzik az egyik; s a társaság gyengébb szívű része iszonyodva látja, a mint lezuhan egy asztalkendőbe fogott kemény tárgy a másik vőfély koponyájára. „Nem megmondtam, hogy darabokra törik?" (De nem a fej, hanem a mandula-torta, a mit aztán sértő és sértett fél két tányérra oszt és nevetve kinálgat a megszeppent asszonynépnek.) M. 12