Seite - 148 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország II (1), Band 9/1

148 Mikor az olvasást megelégeltük : asztal terül s az asztalra friss sertés- pecsenye („új hús") kerül, magunk hizlalása (nagyon szegény ember az, a ki sertést sem ölt); édes málé, magunk termesztése; fehér sajt, magunk sajtolása; ízes gyümölcs, magunk ültetése: csípős bor, magunk szűrése. De mindez nem egyszerre. Olyan tékozlók nem vagyunk. Csak módjával, váltogatva. A rokkák megállanak, kés-villa megcsörren ; oskolás-leánykánk asztal- áldást mond; asztal mellé ül, a ki asztalhoz való, kor és rang szerint egymás mellett. Az asztalfőt, vagyis az asztal felső szélét a gazda foglalja el egymaga; ő mellette nem ül senki. Nincs is ott már hely, mert balján az asztalpad sarkában áll a kerek kosár s abban a kenyér; tiszta-búza parasztra őrletve s néha egy kis málé-lisztlánggal vegyítve; kenyér, a minőt egy nemzet asszonya sem tud sütni, kivált nyolczával-tízével napfelköltre, — csak a mi feleségeink. Puha, foszlós bélű, fényes fekete héjjú, rózsás nyílású hatalmas félgömb, „mint egy tal iga-kerék". Az ember leveszi báránybőr süvegét, mielőtt hozzá nyúlna, s keresztet vet rá késével, mielőtt megszegné. Hát ez a kenyér áll a gazda balján az asztalfőnél, jobbján pedig az a láthatatlan valaki, kihez imént az asztal-áldás szállt. Tudja ezt a magyar ember, hogy így van; ezért nem hágy maga mellé ülni senkit se jobbról, se balról, s ezért szokta mondani: „Csak az Isten el ne hagyjon, meg a búza-kenyér !a Asztal-áldás.