Seite - 286 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország II (2), Band 9/2

286 Három-, négyféle ellenséges tábornak útjában, kőfalak nélkül, hadsereg nélkül, mégis szabadon, mindig hazájához híven, a felvilágosodás, a tudo- mány munkájában kitartón, mint egy független respublica, állt egyedül magában ez a város. Megváltotta magát a szultántól, a pasáktól, a saját fejedelmétől, a császári vezérektől ; dúló hadaik ellen nem küldött tábort, megadta a ráesett hadilletéket; de vasvillát nem ragadott ellenséggel mérkőzésre, hanem eléje küldé biráját, elöljáróit s megalkudott vele : tüzet, vasat távol tudott tartani magától; a harczvágyó fiatalságot otthon tudta fegyelemben őrizni, a népszenvedélyt, mely keresi a veszélyt, lecsillapítani. Nem egyszer megesett az ilyen követségbe küldött elöljárókon, hogy a dölyfös ellenség fogságra vetette, meg is kínoztatta őket; a vezérszónok, a biró ott vesztette a fejét; a szomorú példa még sem tartotta vissza az utána következőket : Debreczen volt a haza. Hányszor fogadta be ez idők alatt Debreczen egész elpusztúlt városok menekülő népét, Szeged, Makó, Csanád lakosait és egy ideig a Sáros- patakról elűzött református főiskolának bujdosó tanárait és ifjait. A min- denütt üldözött reformáczió hívei itt találtak állandó menedéket s mikor Rákóczy Ferencz hadi sorsa bevégeztével az országot elhagyta, a vele bújdosott védtelen nép tömegét, névszerint a barsmegyei menekülteket, a kuruczok asszony- és gyermektáborát Debreczen oltalmára bizta : ez fogadta be őket. És mikor elvégre arra került a sor, hogy nem használt az engesztelés, a fizetés : akkor megmutatta Debreczen népe, hogy a kardforgatástól sem szokott el. Midőn 1566-ban a krimi tatárok dúló hada, rabságra fűzött népet hurczolva magával, Debreczen felé hömpölygött, a polgárság a Szoboszló és Újváros közti mezőn szétverte őket, s a foglyokat kiszabadítá; a csata helyének neve ma is „Vérvölgy". Még sem óvhatta meg Debreczent se bölcseség, se áldozatkészség, se vitéz ellenállás a veszedelemtől; nemcsak a császári vezérek, hanem török- magyarok is, pribékek, megrohanták, kirabolták, s az 1564-iki tűzvészben az egész város, templomaival együtt, porrá égett. De a népben élő hatalmas közszellem újra fölemelte hamvaiból a semmivé lett várost, s ezt még gyakran volt alkalma ismételni. Az a lángokból támadó phoenix a város czímerében e korszakot jelképezi. Jellemzi ez időket a városi tanácsnak 1610-ben kelt határozata: „Mivel az Isten az ostort még ki nem vette közülünk, de sőt a romlás