Seite - 212 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Az Osztrák Tengermellék és Dalmáczia (Tengermellék), Band 10

212 lakosságú tartományba. Minthogy a velenczei köztársaság sok háborút viselt egyes városok ellen, részint pedig e városokért Génuával, s minthogy a velenczei kereskedés útján keletről behurczolt dögvész a XV., XVI. és XVII. század folyamán ismételten dühöngött: majdnem teljesen kipusztúlt Umago, Cittanova, Parenzo, Pola és az e városok körűi fekvő falvak lakossága. Ezért a velenczei köztársaság kormánya Dalmácziából, Boszniából és Herczegovinából nagyobb részt horvátokat, de kisebb részben a pisinói grófság lakosságából is toborzott telepedőket, bizonyos föltételek mellett átengedvén nekik e néptelen területeket ; erre pedig a horvátok főkép azért álltak rá oly készségesen, mert előbbi lakhelyeiken igen elnyomták őket a törökök. Isztria lakatlan részeiben falvakat alapítottak, vagy építettek újra s a városokat új életre keltették. Az akkori és a későbbi olasz hatóságok (provveditori), mint békés, mértékletes, hűséges és kiválóképen mint szor- galmas és ügyes földmívelőket dicsérik őket. Nem sokkal az imént említett horvát bevándorlás előtt került előbbi hónából — a tenger, az Unna és a Verbas folyók közötti Velebit hegység, meg az éjszakra és délre húzódó hegyek vidékéről — az isztriai Karszt- területre az a népecske, melyet az itteni régebbi lakosság csics-nok nevezett el (valószínűleg a cica = „atyafi", vagy „bátya" szótól, melyet egymás megszólítására használnak), értve ezt különbség nélkül mind a horvátokra, mind a velők beköltözött ruménekre. Ezek egyes falvakban valószínűleg még ott találták a régi római vagy elrómaiasított lakosságnak némi maradványait. Ma már a Karszton csak az egy Zejane falunak ciribirci néven ismeretes lakói beszélnek legalább maguk között olyas „román" (ciri- biri) nyelvet, melynek több mint egy harmadrészét horvát elemek teszik; máskülönben horvátúl is egészen jól tudnak. A Karszt többi falvaiban lakó csicsek nem is értik a ciribiri nyelvet s csakis horvátúl beszélnek. Csak arczjellegükben mutatkozik még valamely román törzszsel való keveredé- süknek némi nyoma. Az Uíka-hegység (Monte Maggiore) nyugati lejtőjén lakó rumének, a kik magukat v/a/i-oknak, tehát oláhoknak nevezik, holott szomszédaik őket is á'ribirc-eknek hívják, szintén horvátokkal elegyesen kerültek ide Dalmácziából, s családneveik is ép úgy, mint a Zejane-beliekéi, majdnem kivétel nélkül horvátok. Ezek Susnjevica, Novavas, Brdo és Grobnik falvakban laknak, maguk között, különösen pedig gyermekeikkel "V még a Zejane-beliekénél is horvátosabb „román" nyelven beszélnek, melynek horvát elemekkel való kevertségét már az is jellemzi, hogy ezt: „mi oláhúl