Seite - 584 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben, - Az Osztrák Tengermellék és Dalmáczia (Dalmáczia), Band 11

584 a hajuk tépése, stb. A gyászidőre vonatkozó régi hagyományos szabályt azonban még a partvidék népe is szentül megtartja. Továbbá még ma is feketére festik azon ház kapuját és ablakfáját, melynek ura meghalt, s az ily háznak hónapokon át zárva tartják az ablakait. Nem egy özvegy, ki nem megy másodszor férjhez, még ma is holtáig fekete ruhában gyászolja férjét; azonban az, hogy mint hajdan, egy egész éven át szobájába zárkózzék s több évig ne menjen templomba, ma már nem szokásos. A falvakban haláleset alkalmával a legérdekesb a sokszor valóban költői becscsel is bíró sirató- versek éneklésének szokása. E verseket szomorú dallamra férjeért a felesége, fivéreért a nőtestvére, fiáért az anyja szokta énekelni s bennök néhány versszakban benfoglaltatik az elhúnyt egész élettörténete, s némelyikök oly szépen van megszerkesztve, hogy egyes utánzataik e költői műfaj remek példáiként a műirodalomba is belekerültek. Még vagy húsz évvel ez előtt némely hegyi faluban szokásban volt, hogy az eljegyzett hajadon lakodalma előtt pár nappal reggel kiment a falun kivűl valamely magános helyre, hogy ott sirató versek éneklésében gyakorolja magát özvegysége esetére. Rögtön a halott elföldelése után pálinkás torra gyülekszik össze a gyászoló közönség, melyen az életben maradtak egészségére isznak; a görög-keleti hitfelekezetűeknél ez alkalommal az úgy nevezett koljivo, vagyis mézben főtt búza a hagyományos eledel. Spizzában a sír közelében a földre terítik az asztalkendőt vagy helyette egy szőnyeget, s erre telepedve kenyeret eszik és bort iszik a gyászoló közönség. Századunk elejéig a templomban, vagy legalább a körűi voltak a sír- boltok a Bocchéban. Még ma is megvannak minden falunak a maga kőbe vájt sírboltjai, melyek a lakosok vagyonosságához mérten többé vagy kevésbbé díszesek. Egyszerűen a puszta földbe csak a teljesen szegény halottakat temetik. Zene. Az Adriai tenger keleti partjai, névszerint Isztria és Dalmáczia zene tekintetében már a legkorábbi időkben sem csekély jelentőségűek voltak. Az ó-keresztény időbeli dalmata zeneértőkről Szent Jeromos története is megemlékezik, a ki 329-ben született Zrinjben (Stridon) keresztény szülőktől s Rómában végezte tanúlmányait. Öt említik a „kánoni óráku, vagyis amaz énekek szerzőjeűl, melyeket a zárdai szerzeteseknek és a kanonokoknak a