Seite - 596 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben, - Az Osztrák Tengermellék és Dalmáczia (Dalmáczia), Band 11

596 szerint, mint a Pomponius Laetustól alapított akadémia tagja, Aclius Lampri- dius Cervinus-nak nevezte magát s Rómában oly nagy tekintélyű volt, hogy a költői koszorúra is méltónak találtatott; ilyen volt továbbá sok mások mellett Giovanni Gozze, kit Politianus a régi klasszikusokhoz hasonlított. Spalatóban a XV. századból Simeone Selimbrio említendő; a XVI. század- ban mindenki fölött kiemelkedik a szláv költői működéséről híres Marco Marulo, ki körűi egész sereg, vele barátságban és költői összeköttetésben állott férfiú csoportosúl, így a két Negri, a két Martiniaco, Nicolò Alberti és Francesco Natali, ki tisztelt mestere és barátja életét megírta. Trabhoz, e Spalato melletti barátságos városkához, mely a műveltségnek mindig magas fokán állott, két Andrei neve fűződik. Nem tudni biztosan a születése helyét Alessandro Cortesio-nak, ki Corvinus Mátyás hadi tetteit énekelte meg. Még a XVII. században is meglehetős sok latinul író költő volt, de egyikök sem alkotott valami olyan nevezetesebbet, a mi különösebb említést érdemelne. Igen nevezetes, hogy a latin költészet még a XVIII. században, tehát olyan korban is, mikor már majdnem mindenütt fölhagytak vele, buzgó és tehetséges művelőkre talált a dalmaták, kivált pedig a ragusaiak között. Ruggiero Boscovich (1711 —1787) Ausztriának a hétéves háború- ban Poroszország fölött nyert győzelme dicsőítésére egy epikai költeményt kezdett meg; Benedetto Stay (1714—1801) Lucrctiust utánozva Descartes és Newton bölcseletét választotta két nagy költeménye tárgyává; Raimondo Cunich (1719—1794) a görög költészet legszebb virágait fordította le latin versekben ; Ilias-fordítását virgiliusi kellemeért magasztalják ; a termékeny Bernardo Zamagna (1735—1820) egyebek közt hazájának szokásait és erkölcseit írta le. Bátran beszélhetünk itt új-latin költők iskolájáról, a mennyiben az említett írók szorosan együvé tartoznak ; egyazon város szülöttei voltak, s mint a Jézus-társaság tagjai, életök nagy részén át mind- nyájan barátságos közlekedésben állottak Rómával. Különböző okokból megérdemlik még néhányan, hogy különösebben megemlíttessenek. Giunio Resti 1797-ben dogci méltóságot viselt Ragusában; mikor a köztársaságnak utolsó órája ütött, a falusi élet csöndességébe vonúlt és költői működésben keresett vigasztalást. Lelke állapotával egyezőleg első sorban a szatirai költészet vonzotta. Megemlítendő, hogy Resti is a jezsuitáknak, vagyis annak a rendnek volt a növendéke, mely valamint minden művészetet, úgy különösen a latin költészetet ápolta, noha sajátszerű, csillogó hatást hajhászó módon. Giorgio Ferich szláv költeményeket fordítgatott latinra, és szláv