Seite - 626 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben, - Az Osztrák Tengermellék és Dalmáczia (Dalmáczia), Band 11

626 Ezek miatt hanyatlott le a dalmát irodalom a XVII. század alkonyán. Ámde még sem aludt el teljesen, mert a XVIII. század kezdetén volt még egy nevezetes író, egy ragusai származású jezsuita, később Benedekrendi szerzetes, Djordjió Ignácz, ki latin és olasz nyelven is számot tevő munkákat hagyott hátra. Egyesek véleménye szerint, mint szláv költő, Gundulic-tyal és Palmotié-tyal versenyez az elsőség pálmájáért. Tere a lantos költészet, mely ő nála nem fárasztó, mint a legtöbb elődjénél, hanem könnyen és gyönyörködtetően foly. Nyelve tiszta és magvas ; stilusa a fenséges, olykor teljesen eredeti gondolatok minden árnyalatához a legfínomabban oda simúl. Verselése könnyen gördülő és harmonikus, rímei nem erőltetettek. Djordjíé vallásos költeményeket is írt, melyek közül legjelesebbek „A vezeklő Magdolna keservei" („Uzdasi Mandaljene pokornice"), meg egy sikerűit pásztorjátéka tájnyelven. A prózával is tett kísérletet. A XVIII. században még egy költő válik ki, kit a dalmaták egyik legszebb ékességöknek tartanak és ki az összes szerb-horvátoknál olyan népszerűségre tett szert, mint egyetlen ragusai dalmát költő sem. Költészete el is üt lényegesen a ragusai írókétól és alakra nézve közeledik az újabb szerb-horvát irodalom költészetéhez úgy annyira, hogy e közt és a régi ragusai időszak közt összekötő lánczszemnek tekinthető. Kació Miosié András Ferenczrendi ez, a ki Macarsca közelében Bristben született. Mint a népköltészet buzgó kedvelője, a költői néphagyományok kutatását tűzte ki czéljáúl. Valamint Gundulié és Palmotic beútazta volt Herczegovinát, hogy az ottani szép tájszólást elsajátítsa: úgy ő is azokat az utazásokat, melyeket mint pápai követ Dalmácziában, Bosnyákországban és Herczego- vinában tett, arra használta föl, hogy nemzetére vonatkozó hagyományokat, régi kéziratokat és más régi emlékeket gyűjtsön, melyeket költőileg földolgozván, „A szláv nép kellemes mulatsága" („Razgovor ugodni naroda slovinskoga") czímmel adott ki, mely azonban inkább „Pjesmarica" (Énekes- könyv) néven ismeretes. E könyv 140 költeményt foglal magában, melyek ó-szláv, szerb, horvát, bosnyák és bolgár királyok, meg egyes vitézek és városok hősi tetteit éneklik meg. Valódi népdal ugyan csak kevés van közöttük, azonban annyira népies nyelven vannak írva, hogy az első pillanatban csak nehezen különböztethető meg bennök a műköltészet a népdaltól. Kacic e könyvet, mint maga mondja, nem olyan tudós és művelt emberek számára írta, kik latinúl és olaszúl tudnak, hanem „a szegény köznép és pásztorok" számára, a kikbe be akarta csepegtetni a hajdankoruk