Seite - 260 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország III (1), Band 12/1

260 népet elveszté, mert nem ismerte el a Messiást, a magyart a némettel és törökkel sújtja, mert üldözi Krisztus igaz vallását s a régi tévelygéstől nem akar szabadúlni. E mély hazafi-fájdalom a bibliából táplálkozik s így zengik protestáns költőink Mózes átkát, a babyloni fogság panaszait és Jeremiás siralmait, a melyekkel sokszor a legélesebb gúny, a legsötétebb gyűlölség vegyül, mint példáúl Szkkárosi Horváth Andrásnál, a kinél nálunk ez idétt senki sem írt erővel teljesebb nyelven, kíméletlenebb kritikával s maróbb satyrával. Épen oly őszinte védője a népnek, mint kíméletlen támadója az uraknak. Soha ki nem fárad a küzdésben, az elnyomottakért való lelkesűlés- ben s épen oly kedvtelve teszi nevetségessé a fennálló társadalmi rendet, mint e rend egy-egy kiváló vagy jelentéktelenebb képviselőjét a római pápától elkezdve az utolsó szerzetesig. A vallási vitáknak s feddő költeményeknek e komor hangja, e sötét keserűsége teremti meg az úgy nevezett dialogizált satyrákat, a melyek a magyar dráma történetében nevezetes forduló pontot jelölnek. A myste- riumok ugyan, a melyekből újabban szép számmal összegyűjtöttek a nép ajkáról, kétség kivűl már a XIII. és XIV. században virágzottak nálunk is, de nagyon valószínűen megmaradtak azon a fokon, midőn még a templomi liturgiának voltak mintegy kiegészítő részei s önálló világi színművé nem fejlődhettek. A magyar dráma legtöbb valószínűséggel azon színjátékokat tekintheti őseinek, a milyenek a XVI. században az olasz színművek és a német iskolai drámák utánzatakép nálunk is hajtottak néhány termő ágat. így Sztáray Mihály „Az igaz papság tíkörett és „A papok házassága" czímű dialogizált satyrákat írta e tájban, a melyekkel a magyar iskolai szín- játékoknakjóformán három századon keresztül háborítatlanúl fejlődő sorozatát nyitotta meg. Csak az irodalmi újítás korában, a XVIII. század második felében, nyert a magyar dráma újabb lendületet, addig csupán egyetlen drámáról emlékezünk meg röviden, a mely pedig nem is annyira dráma, mint korrajz. Ez a „Komédia Balassi Menyhárt áruitatásárólu, mely a XVI. század egyik leggonoszabb, legjellemtelenebb emberét, a vitéz, de rabló főurat, a kiben a kor összes erkölcstelenségét, számító cynismusát megszemélyesíti a szerző, állítja előttünk pellengérre. A protestáns, való- színűleg unitárius névtelen drámaíró az egész katholikusságot gúny tárgyává teszi az esztergomi érsek személyében s éles hangot ád a rabló főurak által elgyötört szegény nép panaszának és boszújának. Balassi, hogy Zsigmond királytól nyert várait Miksa király alatt is megtarthassa, áttér a katholikus