Seite - 165 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Csehország II (1), Band 15/1

165 Prága színházai. Az Osztrák-Magyar Monarchiának kevés városa dicsekedhetik oly gaz- dag, sajátságos és változatos múltú színházi élettel, mint Prága. A „prágai játékszín", mely a német színművészet és zene fejlődésével szoros kapcsolat- ban áll s ennek történetében gyakran vitt kiváló, sőt vezérlő szerepet, az ország és fővárosa sajátszerű nemzetiségi állapotainál fogva idővel oly különös alakulást öltött, a mely történetíróját kettős szempontra kényszeríti. Ki kell ugyanis a tisztán irodalmi és művészeti álláspontot a nemzetivel békéltetnie. S ez a kiegyeztetés nem is oly nehéz. Egy téren sem volt ugyanis Cseh- országban a két nemzetiség közt a béke hosszabb időn át föntartható, mint a művészetén, s még ma, a nemzeti műintézetek helyi és anyagi külön- váltsága mellett is olyan békés a kölcsönös érintkezés közöttük, hogy valódi művészi czélokra való lélekemelő közreműködést is megenged. Századokon keresztül pedig a történetírás szempontjából sincsen miért nemzetiségi válaszfalat vonni a színügy terén, minthogy csupa közös sorsról és közös sikerekről szólhatunk. A prágai játékszín első nyomai, mint mindenütt, a misteriumok és moralitasok, vagyis bohózatos jelenetekkel vegyített vallásos színművek előadásán kezdődnek. A cseh múzeumban őrzik egy ilyen bohózatos, ú. 11. „kuruzsló" (mastilkár) jelenet szövegét, mely természetesen egészen hasonló az ilyféle német színjátékok jeleneteihez. A színpad fejlődésének második fokát, mint egyebütt, Prágában is az iskolai dráma jelzi, melyet kivált a jezsuiták Clementinum nevű székházában ápoltak fényes pompával. Jámbor szellemű s ragyogó díszszel fölszerelt allegoriai színjátékok végignézésére e valóságos kolostor-város nagy udvarára néha 10.000 ember is egybe- sereglett, s e bámúló sokaság révén csak gyarapodott az országban a rend hírneve és népszerűsége, melynek itt nagy politikai hivatást is kelle telje- sítenie. 1567 október 12-én a jezsuiták és növendékeik, kik addig többnyire latin nyelven szóltak volt a színpadról közönségükhöz, egy „Szent Venczel vértanúról szóló cseh szomorújátékot" adtak, melyet Salius Miklós mester szerzett szláv versekben. Ez a nemzeti szellemű tett gyújtó hatású voltig s a jezsuitáknak még protestáns ellenfelei is elismerték, hogy ime végre- valahára a fekete atyák „kezdik a kenyerüket megérdemelni". Más cseh nyelvű drámákat, melyekben a bibliai cselekvény vaskos farsangi tréfákkal volt merészen egybekeverve, Kirmes ser Pál, morva-straznitzi rektor és