Seite - 88 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország IV (1), Band 16/1

88 bizonyítják, hogy a bronz eszközök nem idegen helyről kereskedés utján kerültek e vidékre, hanem hogy a lakosok a bronzöntésben itt is jártasak voltak, gyakorolták az anyag megmunkálásának azt a módját, mely e műveltségi időszaknak egyik legfőbb ismertető jele. Mind ennek daczára azt kell mondanunk, hogy a Dunántúl az ország többi részeihez képest bronzkori emlékekben szegény ; e vidék nem osztályosa Magyarország bronzkori dicsőségének. A túl a dunai bronzkori emlékek összeségének szembetűnő sajátsága, hogy számosabbak a békés foglalkozásnál használatos szerszámok, névszerint a talpas, karimás, szárnyas, füles és fül nélküli tokos vésők, a sarlók; vannak ékszerek is, úgy mint tűk, karpereczek, övek, függők, stb., ellenben kevés a fegyver. Nyílhegyek, lándzsacsúcsok, kardok, leginkább töredékek és effélék találkoznak e vidéken is, de nem fordúlnak elő a magyarországi bronzkornak legjellemzőbb eszközei, azok a vésett vonalakkal gazdagon díszített hatalmas fejszék, csákányok, fokosok és kalapácsok, valamint a kézvédűl szolgáló korongos tekercsek sem. A Baranyamegyében Gilvánfán talált bronz csákány kivétel számba megy. Ehhez járul, hogy a magyarországi bronzkort jellemző formák is igen gyérek a dunántúli tárgyakon. A liliomlevél alakú kardpengék és a csészealakban végződő pompás markolatok majdnem egészen ismeretlenek. Legújabb időben került egy szép példány Sopron-Nyékről a Magyar Nemzeti Múzeumba. A sodrony tekercsű lapos fibula, mely egyik sajátos magyarországi forma és a hátra hajlított nyelű sarló, szintén csak kivételként fordúl elő e vidéken. Fibulából egy példányt Győr vidékén találtak, egy másik példányt a gyermelyi kincsben; a hátra hajlított nyelű sarlónak pedig szintén egy példánya a kéri kincsben fordúlt elő. A bronzkori agyagművesség haladottságára több kisebb lelet, de különösen a Tolnamegyében Geijen és Kölesd faluk határában fölásott edények vetnek világot. A szabad kézzel formált kisebb-nagyobb edényeknek sokféle, mindig czélszerű és sokszor csínos alakja, a helyes elrendezésű geometriai díszítmény, melynek szabadkézzel rajzolt, vagy mintával benyo- mott vonalait mészbetét fehéres színe teszi határozottabbakká, továbbá a füleknek holdalakú bemélyítése az edény pereménél, mind olyan sajátságok, melyeknél fogva e két lelet jellemzően képviseli a bronzkori fazekasságot. A bronzkor után következő vaskorban, miként egész Közép-Európában, úgy hazánk dunántúli vidékén is kelta nép lakott, és pedig, úgy látszik, legsűrűbb tömegben a Balaton és Duna közétől éjszakra Tolna-, Fehér-, Pest-,