Seite - 274 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Galiczia (1), Band 19/1

274 kőzik. S mit jelent ez? Azt, hogy mikor az Isten a világot és benne az összes állatokat megteremtette, azt vette észre, hogy a sok csúszó-mászó féreg, a mi az embernek alkalmatlan lehet, túlságosan elszaporodott. Hogy ezen a bajon kissé enyhítsen, megparancsolta a békáknak, gyíkoknak, kígyók- nak és mindenféle csúszó-mászó állatoknak, hogy bújjanak be egy nyitott zsákba. Mikor a zsák már jól tele volt velük, a Teremtő bekötötte, előhívott egy parasztot és így szólt hozzá: „Nesze, vedd e zsákot a hátadra, vidd a vízhez és dobd bele. De jól megértsd, hogy a zsákot valahogy ki ne oldd!" A paraszt vállára veszi a zsákot és viszi, de a kíváncsiság nem hágy neki békét. „Ugyan mi lehet benne?" gondolja magában. „Mégis csak meg- nézem". Egyszer-kétszer körűinéz s megnyugszik, hogy az Úristen nem látja. Azzal egy bokor mögé húzódik s ott kioldja a zsákot. Ekkor azonban : zsipsz-zsupsz, czup, czup, czup! — s egy szempillantás alatt minden állat szétszaladt. A paraszt csak ámúlt-bámúlt, de e pillanatban az Úr gólyává változtatta, s azóta Ítélet napjáig egyre vadásznia kell a világ minden csúszó- mászó férgét. Még a gólyánál is kedvesebb barátja a szántó-vető embernek a pacsirta, mely a feje fölött magasan lebegve oly gyönyörűen dalol, hogy szinte imádságnak tetszik az éneke. Ennek a madárnak is megvan a maga története. Mikor ősapánk elvesztette a paradicsomot, kénytelen lett a kemény földet mívelni, hogy magát és övéit annak gyümölcseiből eltarthassa. E miatt igen szomorkodott. Mikor egyszer így nagy búsan áll s bűnein és azok büntetésén * tűnődött, oda lépett hozzá a Teremtő és így szólt: „Nos, Adám, hogy s mint vagy?" „Roszúl, Uram! — feleié, — nehezemre esik büntetésedet elvisel- nem, meg az is nagyon szomorít, hogy senki sincs többé fölöttem." Ekkor megszánta az Űr, fölkapott egy rögöt és a levegőbe dobta. Ebből a rögből egy földszürke madárka lett, a mely nyomban a szárnyait csattogtatva, az Ádám feje fölött kerengett és dalolni kezdett. Mikor az Üdvözítő a földön járt és tanított, akkor a Boldogságos Szűznek a pacsirta mindennap hírt vitt szent fiáról, hogy nyugodt legyen. Ha a Szűzanya bánatában kesergett, kertecskéjében a pacsirta vigasztalta dalával, s nap-nap után lélekszakadva repült hozzá a hírrel, hogy a Megváltó már befejezte tanítását, s a kedves madárka így csicsergett: „Úrnőm, szárítsd föl könyeidet; szent fiad mindjárt haza tér." Mikor pedig a Golgotha hegyén megrendült a föld a keresztre feszített Üdvözítő halála pillanatában, a pacsirta ott röpdösött szent halántéka körűi és csőrével ki-kihúzott egyet a töviskorona tüskéi közül, hogy legalább