Seite - 316 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Galiczia (1), Band 19/1

316 templomból kijön, mert ha rajta éri az illetőt, leüti neki a fejét s elviszi őt a pokolba. A ki tehát virágvasárnap az evangélium alatt a templomból kinézve, künn a mezőn lobogó tüzet lát, siessen, a hogy csak tud, ki arra a helyre s vesse valamely ruhadarabját vagy akármijét a tűzre. Aztán ásson azon helyen, ha például egy gyűrűt dobott rá, egy „ujjnyi" mélyre, ha a csizmáját, akkor „térdig", ha az övét, akkor egész „övig", ha pedig a sapkáját, akkor egész „a saját magasságáig" a földbe, és rá fog bukkanni a kincsre. Krisztusnak Jeruzsálembe vonulása emlékére hajdan színjátékokat is játszottak, melyek a tanuló ifjúság köréből utóbb a nép közt is elterjedtek. Ezeknek mpuherniki u vagy „koniarze u volt a nevük. A puherniki u (a latin p li eri szótól) tulajdonképen a szereplők, bohókásan felöltözött béreslegények neve volt, a kik virágvasárnapon házról-házra jártak és tréfás mondókáikért ajándékokat kaptak. A „koniarze u csak abban különböztek tőlük, hogy nem gyalog, hanem fából ácsolt lovakon nyargaltak. A fönmaradt mondókákból kitűnik, hogy úgy azok, mint emezek, eleinte két-három szereplő személy kíséretében léptek föl, a kik szerepükhöz illő jelmezt viseltek. Húsvét hete is sok mindenféle, még ma is élő szokás gyakorlására és népies játékra adott alkalmat. így a nagyhét szerdáján, mikor a vecsernyén minden zsoltár eléneklése után egy-egy gyertyát oltanak el az oltár előtt, s a papok zsolozsmás könyveikkel a padokat verdesik, csintalan fiúk a templom előtt a „macska"-játékkal mulatnak. Már jóval előbb ugyanis pár rosz fazekat akasztanak egy fára, melyek egyikébe hamu közé egy macskát dugnak. Valamelyik ficzkó a vecsernye végén földre ejti a fazekakat, s van aztán nagy kaczagás és hejehuja, mikor a szegény megriadt macska tova iramodik. Nagycsütörtökön meg a „Júdás"-játék kerül sorra. A suhanezok vászonnal bevont szalmabábot akasztottak előző éjjel a templom előtt egy fára. Vecsernye után e bábot levágták a fáról, meghurczolták az útezákon s ütötték-verték, végre pedig a patakba fojtották. E szokás egész a legutóbbi időkig élt a ropczyci kerületben, s aligha nem ugyané szokás adott alkalmat Dlugosz és Bielski lengyel krónikásoknak arra a mondára, a mely némely, nem eléggé óvatos kritikájú néprajzi írót arra a messzemenő következtetésre csábított, hogy e szokás még pogánykori emlék s a tél eltémetését és egyúttal a tavasz üdvözlését jelenti. Nagypénteken minden templomban fölállítják az Urkoporsóját, a melyhez nagy buzgósággal zarándokolnak a hívők, hogy ott az oltári szentség előtt ájtatosan imádkozzanak.