Seite - 547 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Galiczia (2), Band 19/2

547 terjedelméhez és sajât hangjâhoz mérten a közepes hangfokot. A rhythmus sajâtszerusége pedig ônként következett a nyelv természetébôl. Szabatos ûtemezés, idômérték és ennek alapjân részarânyos rhythmus teljesen hiânyzik a kis-orosz zenébôl, a mely csak a részarânytalan rhythmust ismeri, a hol egyetlen hangsuly esik kôrûlbelûl a zenei mondât kôzepére s egyûttal a vele jârô szöveg legkiemelkedôbb szavânak egyik szôtagjâra. E hangsuly néha mar a mâsodik szötagon van, az elsôre azonban soha sem eshetik. A görög egyhàzi éneket csakhamar kiszoritotta a nemzeti. Mar I. Jaroszläv oroszra fordittatta a görög szertartâsi könyveket, és az elnyûjtott, szönokias éneklést nem sokâra férfiasabb, tömörebb és élénkebb lûktetésû vâltotta fol. Az énekiskolâk nem követtek szigorûan valami eléjiik szabott irànyt. Egészen a XIV. szâzadig az egyhàzi könyvekben a hangjegyeket csak egy, a vezérhang szâmâra jegyezték fol, a kiséretet puszta hallâs utân kellett megtanûlni. A hangjegyeket az egyhàzi könyvekbe hivatâsos templomi énekesek és énekszerzôk irtàk be, a kik egészen a XVII. szâzadig kimutathatö jogukkal élve, nem igen mulasztottâk el szerzeményeikhez a nevüket is oda jegyezni, melyet az akkoriban âltalânos szokâs szerint többnyire a versfokbôl tudhatni meg. A sok énekiskola és az ének irânti âltalânos érdeklôdés nagyon elôsegitette a jö énekesek és tehetséges zeneszerzôk kiképzését. Annak követ- keztében pedig, hogy az egyhàzi énekek szerzôi egyûttal vilâgi dalokat is alkottak, szâmos ùj elem szürödött ât a templomi zenébe, mint egy, mar a XI. szâzadbôl (1074), II. Jânos metropolitâtôl eredô tilalom is bizonyitja, mely szerint minden ének csak az érseki hatösäg megelözö szigorû vizsgâlata alapjân bocsâthatô egyhàzi hasznâlatra. Màr arânylag elég régi idôben mutatkoznak a többszölamü ének nyomai. Az orosz és délszlâv tudösok még mâig sem tudtak a polyphon egyhàzi ének keletkezésének idejét illetôleg megegyezésre jutni. Bazanski Porphyr szerint az màr a XI. szâzadban ismeretes volt, a mit azzal a mâsik âllitâssal tâmogat, hogy ugyanez idôben màr a vilâgi dalok többszölamü elôadâsa is jâratos volt. E kérdést bajos eldönteni, minthogy az azon korbeli foljegyzések, sôt az oly késôbbi idôkbôl is, a melyeket illetôleg a többszölamü ének ismerete màr nem kétséges, soha sem tartalmaznak a dallamvivô hangon kivûl egyebet. Annyi azonban bizonyos, hogy Szaidurow, a XVI. szâzad hires zeneelmélet- irôja, a többszölamü énekrôl màr mint igen régi keletû mûvészetrôl emlékezik. A többszölamü ének tehât ôsrégi, és a nép énekelte nemcsak a templom- ban, hanem egyéb ûnnepélyeken, a tâbori életben, meg a csatâk elött és C9*